Borsodnádasd

„Borsodnádasd, a Heves-borsodi Dombság területén, Ózdtól 14 km-re délre, festői környezetben elterülő kisváros. A környékén talált régészeti leletek tanulsága szerint, már a legősibb idők óta lakott hely. Első okleveles említése 1327-ből való, és a plébániája is fennállott már 1332-ben. Lakói, akik néprajzi szempontból a gazdag tárgyi és szellemi kultúrájú barkó népességhez tartoznak, a középkorban földműveléssel, állattenyésztéssel és erdőgazdálkodással foglalkoztak.

A török az 1500-as évek második felében négyszer pusztította el a települést, így az 1554-es dézsmakönyvben szereplő 54 családfő helyett, 1608-ra mindössze 8 maradt, s a község Balaton leányegyháza lett. Döntő változást fejlődésében, a 19. sz. első harmadában megnyíló, kiváló minőségű barnaszenet termelő bányák létrejötte jelentette. Ezekre alapozva kezdte meg működését 1864-ben a Nádasdi Vashengergyár, amely több mint 120 évig meghatározta a település és környezete helyzetét.

A magyar etnikumú paraszti közösség mellé betelepült felvidéki német, szlovák munkásság és a külföldi (porosz, német, osztrák, morva), magasan kvalifikált vasipari szakember gárda munkája következtében a nádasdi lemez néhány évtized alatt fogalom lett az országban („Príma Nádasd”). Az őslakók és a betelepülők együttélése különleges, az ország más tájaira nem jellemző közéletet, településszerkezetet eredményezett. A gyártulajdonos Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. vállalatai között a nádasdi gyár, Ózd és Salgótarján után a hazai vasipar egyik legjelentősebb üzemévé fejlődött, az 1920-as években csak „felsőborsodi Ruhr-vidéknek” nevezett tájon.

A Rima legendás szociálpolitikája következtében, jelentős munkás jóléti intézmények születtek, melyek a polgárosulás irányában mozdították el a közéletet: lakótelepek, Olvasó Egylet, Tiszti Kaszinó, Fúvószenekarok, három cserkészcsapat, Gyermek Segélyező Nőegylet, Munkás Rokkant Pénztár, Dalárda, színjátszás, Tűzoltó Egyesület, Sport Egylet stb.). Hammerstein Péter, a magyar tűzihorganyzás megteremtőjéről. A település 1903-ban vette fel a mai nevét, megkülönböztetésül az országban található többi Nádasdtól.

A két nagy háborúban Borsodnádasd lakói közül csaknem 300 fő lett a harcterek, munka- és fogolytáborok és lágerek áldozata. A 2. világháború után, már állami vállalatként a Lemezgyár továbbra is a fejlődés motorja volt, 1992-ig, végső bezárásáig. A munkanélküliek jelentős aránya, a lakosság számának csökkenése ellenére a csodálatos természeti környezetben elterülő település minden feltétellel rendelkezik ahhoz, hogy újra felemelkedjen és virágzásnak induljon.”